A kint és a bent, az intim beltér és a korlátok nélküli külső világ határán álló, azokat elválasztó, ám közöttük a fény segítségével mégiscsak kapcsolatot tartó ablak-metaforát idézi meg Büki Zsuzsanna kiállítása. Ahogy a művész maga írja: "A kívánatos és nem kívánatos hatások beengedése és kizárása, az átláthatóság és rejtőzködés együttese egyre izgatóbb kettősség lett számomra". Mert ez a kettősség vonul végig az itt bemutatott sorozatokon: az alkotó egyszerre néz befelé és kifelé, egyszerre néz be és le, a sötétbe, a múlt rétegeibe s ki, a tágas horizonton is túlra, a határtalan lehetőségek felé. A művész ott áll e két lehetőség közti vékony határponton, s időnként valamelyik irányba kinyitja az ablakot.
Ablakai ráadásul nem csupán vértelen szimbólumok, kiindulópontjuk mindig egy fotóalapú, de személyessé sűrűsödő emlék. Emlék, mely kiemelődik a ránk zúduló vizuális záporból, tudatunk mélyéről bármikor előhívható zárvánnyá, a Bernáth Aurél által "castrumnak" nevezett szigetté válva. Nem kell ennek feltétlenül valamiféle látványos, rendkívüli dolognak lennie: Büki Zsuzsanna esetében elég hozzá pár időmosta kődarab, síremléktöredék, párkány, vagy épp egy léghajó, esetleg a villanydróton gyülekező fecskék képe. Képek, melyek a Mediterráneumban vagy épp szűkebb és tágabb pátriájában való barangolás során váratlan fontosságot nyerve égnek bele az emlékezetbe. Ezek a zárványok lesznek sorozatainak alapmotívumai. Alkalmasakká válva arra, hogy újabb és újabb összefüggésekbe, eltérő kontextusokba helyeződve mutassák fel a bennük rejlő variációs potenciált. Így válhatnak egy személyre szabott, de közösségi érdekű narratíva hordozóivá - Büki Zsuzsanna mintegy kibontja, kicsomagolja, érzékelhetővé s számunkra is befogadhatóvá teszi őket, megidézi auratikus, transzcendens tartalmukat. Eljárása némiképp a falkutató művészettörténész vagy a régész inverze, fordítottja. Amazok feltárják az egymást fedő rétegeket, a művész viszont "rájukpakol", egyre gazdagabb asszociációs hálót vonva köréjük. A változatos grafikai és fotótechnikai eljárások, montázsok, személyes, manuális beavatkozások nyomán lesznek mind telítettebbé, gazdagabbá. Mert a végeredményben, az idézőjelbe tett", hiszen igazából a befogadó-néző asszociációs szótárával kiegészülő műben már csak inspiratív szerepet tölt be az eredeti kiindulópont. S itt lép be az újabb főszereplő, az idő. Az idő, mely egyfelől nyomot hagy, követ porlaszt, vakolatot hullat, másfelől kitágítja a dimenziókat. Az idő, mely befogad minden változást, módosulást. Befogadja a felületre rótt apró, kalligrafikus jeleket, Büki Zsuzsa privát, titkos ábécéjét, a koptatott, fakított faktúrákat, a hajszálrepedésekben, csorgó erekben futó színes vonalhálózatot, a múlt század eleji falusi fotók töredékeit. Befogadja, s egymáshoz szelídíti őket, egy fantasztikusan gazdag, érzékeny felületet hozva létre. Mindezek révén a művész akarva-akaratlan a magyar művészet egyik hangsúlyos vonulatát idézi fel. Az a lírai-későszürrealista hangütést, mely Bálint Endre érett képeit és monotípiáit jellemzi. De eszünkbe juthatnak Ország Lili labirintus-korszakának ugyancsak az idő romboló-építő munkáját középpontba állító művei. S hogy Fehérvár se maradjon ki a sorból: ezek az "ablakok" nem is oly távoli rokonai lehetnének Ujházi Péter régi dokumentumokat, kacatokat feldolgozó, képeit nyüzsgő jelekkel belakó műveinek. Persze ez csupán egy hagyományba illeszkedést, s nem önállótlanságot jelent. Büki szuverén ura technikájának, épp ezért nem törekszik látványos Bravurstückök létrehozására. Jobban bízik magában, érzéseiben, s motívumainak asszociatív erejében. Művei így egyfajta idő- és faktúrahurkolta varázsszőnyegek lesznek, ahol - Proustot parafrazeálva - eltűnt, vagy eltűnőben lévő pillanatok, téglacsonkok, vakolatdarabok nyomában járunk. Mindegyre szembesülhetünk az idő sodrába vettetett dolgok, tárgyak, töredékek megismételhetetlenségével, Pilinszky szavaival a "gyönyörűségen ejtett örökös balesettel" s ha távoli ígéretként, fecskék és léghajók formájában, a szabadság lehetőségével is.

Megjelent az Új Művészet 2012.11. sz. 44-45. o.
elhangzott 2012. szeptember 28-án a Pelikán Galériában