Fejléc
Árnyék
 
48. Haraszti Zsolt kiállítása, Székesfehérvár 2013 (a megnyitószöveg)
Elválasztás

Egy gyerekkori barát kiállítását megnyitni nagyobb felelősség, mint másvalakiét. Ilyenkor talán ő is és a közönség is többet vár el. Több személyességet, intimitást, hiszen egy barát igazán jól ismeri a barátját. Főleg, ha ebben a barátságban több mint 30 évnyi emlék, beszélgetés, távolság, újrakezdés, odafigyelés és szeretet van.
A legelső tárgy, ha úgy tetszik alkotás, ami eszembe jut vele kapcsolatban, egy férfifej, amit első ajándékként kaptam tőle. Kamaszok voltunk és egy harmadik barátunkkal, aki sajnos ma már nem lehet itt, velünk, a jövőt tervezgettük. Azt, hogy ők híres művészek lesznek, festők, szobrászok, én meg cikkeket, tanulmányokat írok róluk, meg az alkotás folyamatáról. Sokat szorongattam ezt a fejet, kabalám lett egyetemi vizsgák előtt, fontos élethelyzetekben, velem költözött itthonról Szegedre, aztán Pestre. Tárgyiasult jelképe lett gyerekkori barátságunknak.
Nehezemre is esik ellépni ettől az attitűdtől, kilépni egy másik szerepbe, a kiállításmegnyitó ítész objektívebb nézőpontjába.
Haraszti Zsolt 48 című kiállítása 48 mozzanatból áll, 48 tárgyat sorakoztat fel. 48 év esszenciája, lenyomata ez. Azért 48 évé, nem pedig csak húszé vagy harmincé - amennyi kézzel foghatóan lenne -, mert ezeknek az alkotásoknak csak egy része az anyag, amivel tizenévesen megtanult bánni. A másik része az a mélyebb tartalom, az a gondolkodásmód, élethez való hozzáállás, ami végül kifejezésre jut Zsolt mindegyik alkotásában. Ez pedig a génekből jön, a neveltetésből, a szerencsés személyiségjegyekből.
A korábbi festmények, a mostani dobozképek és installációk, a kollázsok és fotók közös kiindulópontja a humor. Sokszor ingerelnek nevetésre vizuális viccei, sokszor csak fanyar és keserédes ez a humor. Ahogyan Zsolt az életet is szemléli. Alapállása ez a pozitív egyszerűség, a szó nemes értelmében: az élet olyan, amilyen. Néha van ráhatásunk, de soha ne higgyük, hogy értünk van ez az egész. A közérthető szimbólumok arcunkba vágják az igazságot. A szembesülés kijózanító igazságát viszont elemeli a humor, feloldozást ad és továbblépési-továbbélési lehetőséget.
Egyszerű az anyaghasználat is: sokszor maga a természet. Egy-egy kődarab, vagy éppen sok kavics, útról felszedett faágak, vagy valaha volt használati tárgyaink: régi ablakkeretek, fiókok. Fa és kő, homok és föld, és persze festék és forma.
Egyszerre képek és szobrok is, mert nem elég egy kifejezési mód. A színek mellé kell a plaszticitás, a kétdimenziós fény és árnyék olykor kevés, kell a térbe való kilépés lehetősége. Nagyszerű játék ez a művészet és a valóság határmezsgyéjén.
Mint, amikor a popart először átszakítva a művészet és a valóság határait, a köznapi tárgyakat beemelte a múzeumok, kiállítótermek világába. Konzervdoboz lett az új portrémodell, wc-ülőke és kávéscsésze a komolyan vett figuralitás leegyszerűsítése.
Zsolt megfordítja a folyamatot, játszik vele. Kibillenti a megszokott gondolkodásmódot, s ez önmagában is humorforrás. Ezen munkák némelyike nem az örökkévalóságnak szól, csak egy-egy megvalósult ötletnek, gegnek adnak néhány hétnyi életet. De a fotók dokumentálnak, mint például a halaknak készített útjelzéseket. A kövekre festett piktogrammokat aztán néhány nap, vagy hét után elmossa a víz, a köveket elsodorja a patak.
A mostani tárlat egyik része tehát egyrészt fotókiállítás, ugyanakkor dokumentáció is, egy korábban megvalósult önálló művészeti aktus rögzítése. A második tétel a dobozképeké, a harmadik rész az installációké.
Aki végigsétál közöttük, garantáltan jobb kedve lesz, hisz az alapatmoszféra a már említett, mindent átható humor. A jókedv és a kedélyesség fátyla alatt azonban több réteg is meghúzódik. Például közéleti kiszólások - ha jól megfigyelik a meghívón lévő fotót, nemcsak 48 boros üveg látható azon, de az elsőn a nemzeti lobogót idéző trikolor is. Bármilyen vicces is a képi megoldás a Se becsületem, se pénzem, se nőm triptichonon, a mondat tartalma részleteiben, de akár együtt a három - sokunk életében probléma.
A végzet című dobozkép rozsdás szögei és a felettük lebegő kalapács ontológiája önmagáért beszél, csakúgy, mint a szürke alakok közül színeivel kitűnő Boldog, vagy épp fordítva a színes forgatagban arctalanul, szürkén álldogáló Boldogtalan.
A szerelem és az egyedüllét, a nap és a hold, az élet és az elmúlás, az ember és a természet nem egymást kioltó ellentétpárok mégsem, hanem egymás mellett megférő elemek. Életünk alapvetései, amelyeket kaptunk, így megszabják mozgásterünket, gondolkodásunkat, de amelyeken talán változtathatunk is, ha mi magunk változni tudunk. Ha tudjuk humorral szemlélni az életet, mint ahogy azt Hara is teszi.
Most pedig nagy örömmel megnyitom a barátom kiállítását.

Nichs Andrea


AJÁNLÓ

KIÁLLÍTÁSOK

HÍREK

© Városi Képtár – Deák Gyűjtemény • 8000 Székesfehérvár, Oskola u. 10. – deak@deakgyujtemeny.hu
magyarenglish