Fémes Beck Vilmos bátyja. 1888-1893 között az Iparművészeti Iskolán ötvösséget tanult.

Ekkor vette fel nevébe az Ö. betűt Kecskeméti Ötvös Péter (1610 k. - 1680 k.) ötvöskönyvének hatására. 1894-ben, majd 1895-96-ban állami ösztöndíjjal Párizsban, az École des Beaux-Arts éremosztályán F. J. H. Ponscarme növendéke volt. Megnyerte a budapesti millenniumi kiállítás emlékérmeire kiírt pályázatot, és ettől kezdve elismert éremművész lett. 1896-97-ben, Münchenben kapcsolatba került a Jugend mozgalommal. Hazatérve érmeket és ötvöstárgyakat készített, ez utóbbiakkal ezüstérmet nyert a párizsi világkiállításon 1900-ban. 1903-as olaszországi útján határozta el, hogy szobrász lesz. 1903-1904 telén Münchenben megismerkedett A. Hildebrand néhány követőjével és elolvasta Hildebrand Das Problem der Form in der Bildenden Kunst című könyvét, ami meghatározta művészi irányultságát. 1906-ban végleg felhagyott az ötvösséggel. 1908-09-ben hat hónapot töltött Münchenben. Megismerkedett Georg Roemerrel és nagy hatással volt rá Hans von Marées hagyatéki kiállítása. Ekkor kezdte el közvetlenül kőbe faragni szobrait. 1914-ben rendezte első gyűjteményes kiállítását az Ernst Múzeumban. 1919-ben kinevezték a szobrászati mesteriskola tanárává, a Tanácsköztársaság bukása után elbocsátották. Ennek következtében a hivatalos körök mellőzték őt, elsősorban magán megrendelésre készített érmeket, portrékat, síremlékeket. 1932-ben a Tamás Galériában volt gyűjteményes kiállítása. 1935-38-ban készítette el öregkori főművét, Az ifjúság kútját (Budapest, Margit park). Budapest ostromakor, 1945 január végén, eltűnt. Emlékkiállítását 1947-ben a Szépművészeti Múzeum, 1970-ben az MNG rendezte meg. - Pályája kezdetén a szecesszió szellemében készítette a legkülönfélébb iparművészeti tárgyakat. űrmei és plakettjei ekkor a francia naturalista, festői éremstílust követik. Müncheni tanulmányai után a képszerű ábrázolástól az allegorikushoz, majd a szecessziós stilizáláshoz vezetett az útja. 1910-14 között szigorúan a hildebrandi elvek alapján dolgozva alkotta meg főműveit, melyek a korszak archaizáló törekvéseivel mutatnak rokonságot (Fekvő nő, 1912 gránit, MNG). Néhány kisbronza a szecessziós stilizálás szép példája (Táncosnő, 1914, bronz, MNG). Művészete 1914 után vesztett lendületéből, érmein és szobrain egyaránt egy hűvösebb, nemesen klasszicizáló stílust követett. Emlékirata, mely lenyűgöző olvasmány és fontos forrás, 1957-ben jelent meg.

Nagy Ildikó