Deák Dénessel való kapcsolatom több mint tizenöt esztendővel ezelőtt kezdődött. Egyik este - 1987-et írtunk - csengett otthon a telefon. Deák hívott, és arra kért, hogy látogassam meg Vadrózsa utcai lakásán, ugyanis Székesfehérvár városának adományozandó gyűjteményéről sürgősen könyvkatalógust akar megjelentetni, aminek megírásával engem szeretne megbízni. Kérésére azonnal igent mondtam annak ellenére, hogy akkoriban még viszonylag felszínes volt az ismeretségünk, ezt megelőzően jártam nála először Vörösváry Ákossal. Most így visszagondolva a történtekre, valószínűleg azért kért fel engem, viszonylag fiatal művészettörténészt e megtisztelő feladatra, mert úgy gondolta, én még rendelkezem szabad kapacitással, nem vagyok túl elfoglalt, és a meglehetősen rövid határidőre meg is írom a bevezető tanulmányt, illetve a képelemzéseket.
A sorsdöntő beszélgetést követően azután jó háromnegyed éven keresztül, amíg be nem fejeződött a képek válogatása, el nem készült a kézirat, és meg nem jelent a könyv, gyakori vendég voltam a Vadrózsa utcában.
Sokat üldögéltünk a Ferenczy Béni-kisplasztikákkal telezsúfolt íróasztala előtt álló patinásra koptatott századfordulós bőrfotelekben és beszélgettünk. Előttünk a falon ott sorakoztak az általa igen nagy becsben tartott színes, dekoratív, erősen kontúros Czóbel Béla-festmények, ezekkel átellenben, a keleti vörös-fekete csomózott szőnyeggel letakart heverő fölött ott függött szeretett atyamesterének, Füst Milánnak a fényképe. A földszinti lakás középső, legkisebb helyiségében volt egy beépített, barna szekrény, melynek ajtaját, ha kinyitotta Dénes, szinte kifordultak - megtörtént az is, hogy kihullottak - belőle a frissen szerzett alkotások. A legbelső szobában pedig az Európai Iskolás mesterek - többek között Anna Margit, Bálint Endre, Bene Géza, Gadányi Jenő, Korniss Dezső, Vaszkó Erzsébet - festményeit őrizte.
Sőt, mi több, a konyha is tele volt képpel, ott mutatott meg nekem teafőzés közben egy, ma a gyűjtemény részét képező, igen kvalitásos, vendéglőt, kávéházat ábrázoló Farkas István-vásznat. Eszmecseréink szinte mindig szigorúan a szakmára, a műgyűjtésre, az éppen frissen vásárolt - vagy éppen cserélt - képek értékelésére korlátozódtak. Elmesélte egy alkalommal, hogy nagyon nem szerette szomszédjának folyton csaholó kutyáját. Amikor azután betörtek hozzá, és a fal mellett már ott voltak szépen sorba lerakva a keretekből kiszedett legjobb festmények, megváltozott az izgága ebről a véleménye.
A módszeresen kiválasztott vásznakból ítélve feltehetőleg megrendelésre történt betörést ugyanis a szüntelenül ugató kutya megzavarta, s a tolvajok tartván a leleplezéstől, elmenekültek, hátra hagyván a kollekció legszebb darabjait. Magánéletéről nagyon ritkán, üzleti ügyeiről pedig szinte soha nem beszélt velem, de erről udvariasságból nem is faggattam.
Szükségesnek tartotta viszont a figyelmemet felhívni arra a tényre, hogy a családjában már előtte is volt műértő, művészetszerető ember. Bankár nagyapja több festőt, szobrászt - például Bokros Birman Dezsőt - támogatott, és a rokonságába tartozott Éber László művészettörténész is.
A gyűjtést könyvekkel és reprodukciókkal kezdte. Néhány év elteltével könyvtárosi fizetéséből rézkarcokat vásárolt, majd anyagi helyzetének javultával egyre több és több pénzt áldozott képekre.
Mint ironikusan megjegyezte, eleinte elég bizonytalan, sőt tájékozatlan volt. Ahogy egyre jobban megismerkedett a művészettel, úgy csiszolódott ízlése. Ehhez nagymértékben hozzájárult a neves művészeti íróval, az Európai Iskolába tartozó mesterek, a progresszív szentendrei festők alkotásait gyűjtő Dévényi Ivánnal való kapcsolata, aki elsőként mutatta be a Deák-kollekciót a Műgyűjtő című folyóiratban.¹
Tájékozottságát, szakértelmét növelte, hogy rendszeresen látogatta a Bizományi Áruház Vállalat üzleteit, ahol Kernstok Károly-, Orbán Dezső-, Nagy István-műveket sikerült vásárolnia. Mindig kvalitásos festményeket igyekezett megszerezni, ami már a hatvanas években sem volt könnyű, mert a régebbi korok alkotásainak már akkor is magasabb áruk volt. Ezekre nem tellett neki, mert nem túl nagy fizetéséből a műtárgyvásárlás mellett még apját és bátyját is el kellett tartania. Maradtak tehát a klasszikus modernek, a Nyolcak csoport tagjai. Így jutott el Czóbel Bélához, akit Hamvas Bélával keresett föl szentendrei műtermében. Czóbel, felesége, Modok Mária társaságában, igen szívélyesen fogadta őket. Ez a kapcsolat azután közel nyolc évig tartott, s közben huszonegy művel - többek között egy Deák Dénesről készült portréval - gyarapodott kollekciója.
Húszéves könyvtárosi munka után elhatározta, hogy csak gyűjtőszenvedélyének él. Hozzálátott a szisztematikus fejlesztéshez, tökéletesítéshez. Egy-egy kvalitásosabb mű megszerzése érdekében megvált néhány gyengébb vagy a gyűjtemény összképébe nem illő műtárgytól. Olyan jól sáfárkodott, hogy a cserék és eladások nyereségéből még a megélhetésére is futotta.
A hitelesség kedvéért, illetve, hogy megidézzem szellemét, ide másolom a vele készült régebbi, kevésbé ismert interjúm részletét, melyben gyűjteménye kialakulásáról, illetve néhány műtárgy megszerzéséről beszél.
"Gyűjtésem elején kerek summához jutottam anyai örökség révén. Elhatároztam, hogy ezzel indulok, és mindjárt négy Egry-képet vásároltam. Közülük később háromról kiderült, hogy eredetiségük több mint bizonytalan, az egy eredeti szerencsére megmentett, ki lehetett védeni árából a csődöt. [...] egy-két főművet is begyűjtöttem, így Tihanyi Lajos Női portréját. A festmény Tevan Andornak a birtokában volt, akinek munkásságáról a szakdolgozatomat írtam. Lenyűgöző személyiség volt, de a falon függő kép engem még inkább lekötött. Halála után az özvegye felajánlotta a bizományinak, de én részletre nagyobb összegért vásároltam meg. Elmondhatnám a Derkovits-akvarell történetét is. Ez Turóczi-Trostler professzoré volt, aki a titkárnőjére hagyta, tőle aztán egy barátom közvetítésével szereztem meg. Száz és száz kép folyt át a kezemen, és jó részük lerakódott a lakásomban. Mindegyiknek a történetét nehéz lenne elmesélnem. Talán még Czóbelről annyit, hogy az utolsó időkben már múzeuma számára tartogatta festményeit. Tőle őrzöm azt a levelet, amelyben arra int, hogy csillapítsam gyűjtőszenvedélyemet. Ám ez mind a mai napig nem csillapult, legfeljebb mérséklődött, inkább a minőségre próbálok összpontosítani. Minden gyűjtők álmára, a nagy fogásra, a ritka képre várok [...] Érdeklődésem a századelőtől egészen a mai törekvésekig terjed. Sajnos az 50-es éveknél kissé lelassultam, az újabb irányzatok nem hatnak rám olyan erővel. Négy művészt szeretek kimagaslóan az anyagomból: Mednyánszkyt, Nagy Istvánt, Medgyessy Ferencet és Czóbel Bélát. Hogy miért? Nagy István képeiben együtt érzem mindazt, amit ez az ország jelent nekem. A magyar sorsnak ezzel a tragikus mesterével mindig azonosulni tudok, ő az elesettek és a megszomorítottak festője. Mednyánszkynál ugyanez a helyzet, egyszerre tragikusak, transzcendensek és dinamikusak figurái. A Czóbel-műveknél pedig az egészség, az életvidámság, az életöröm vonz. Ez talán ellentmondásosnak látszik, de ilyen a jellemem. Soha nem voltam következetes, és idős koromban sem szeretnék az lenni."²
Minden képnek megvan a maga sorsa. Talán érdekes adaléknak tűnik, ha beszámolok néhány olyan festményről is, mely nem került be a székesfehérvári kollekcióba, bár Deák tulajdonában volt, de megvált tőlük, elcserélte, eladta őket, így más gyűjtemények díszei lettek. Rácz István beszél el egy Deák Dénessel lebonyolított cserét - hosszú ideig szinte azonos művészek alkotásai után érdeklődtek - az Új Művészet folyóiratban: "Barcsay Két fej festőállvánnyal című képét [...] Deák Dénestől szereztem meg. Öt képet - három Bálintot, egy-egy Anna Margitot és Ország Lilit - adtam érte, de a gyűjtemény szempontjából a Barcsay-kép még ennyit is megért."³ A hasonló cserék igen jól jellemezték a hetvenes-nyolcvanas évek műgyűjtőinek a tevékenységét, akik nemcsak egymás között, hanem múzeumokkal is cseréltek. Ébli Gábor írja a következőket a Szépművészeti Múzeum XX. századi alapítványának a munkájáról: "Deák Dénes műgyűjtő Sonja Delaunay gouache kompozícióját ajándékozta a Szépművészetinek, s cserében a Véghelyi-hagyatékból származó Gyarmathy Tihamér-festményt, a Mikrovilágot kérte - a székesfehérvári múzeumnak, ahová a saját gyűjteménye is került. Egy Brüsszelben élő magyar gyűjtő négy olasz reliefet és egy Henri Michaux-tusrajzot adott az alapítványnak, cserébe Rippl-Rónai egy képéért Deák Dénes gyűjteményéből, amiért Deák egy Kádár Béla- és egy Mattis Teutsch János-olajképet kapott az alapítványtól."⁴.
Deák Dénes még életében kialakította gyűjteményének meghatározó pilléreit. A kollekció három csomópont köré szerveződik: a modern magyar festészet megteremtőinek, Gulácsy Lajosnak, Mednyánszky Lászlónak és Rippl-Rónai Józsefnek alkotásaival indul, a második nagy egységet a Nyolcak csoport festőinek (Tihanyi Lajosnak, Orbán Dezsőnek, Czóbel Bélának stb.) munkái jelentik, míg a harmadik csoportot az Európai Iskola tagjainak, Anna Margitnak, Bálint Endrének, Gadányi Jenőnek, Gyarmathy Tihamérnak, Korniss Dezsőnek stb. a művei alkotják. Deák sem a nagybányai, sem az alföldi festők munkáit (néhány kivételtől eltekintve: Nagy István, Koszta József, Rudnay Gyula) nem gyűjtötte. Dévényi Ivánhoz vagy Kolozsváry Ernőhöz hasonlóan új, modernebb szemléletű kollekció kialakításán fáradozott. Ismerte a hatvanas évek nagy generációjának, illetve a hetvenes, nyolcvanas évek néhány fiatal tehetségének alkotásait is, de ahogy többször is elmondta, ezekkel a munkákkal igazán már nem tudott megbarátkozni.
Az egyetlen kivételt Deim Pál jelentette, akinek képeit szerette és vásárolta is. Nyilatkozatainak némiképpen ellentmond, hogy a hagyatékból kvalitásos Almásy Aladár-, Molnár Sándor-, Swierkiewicz Róbert-, Fehér László-, El Kazovszkij-, Somogyi Győző-művek kerültek a gyűjteménybe.
A műgyűjtő státusza az elmúlt rendszerben eléggé bizonytalan volt. Mindezek ellenére a modern művészetért rajongó Deák Dénes, Dévényi Iván, Kolozsváry Ernő, Rácz István, Vasilescu János stb. minden nehézséget legyőzve, a háború előtti nagy elődök példáját szem előtt tartva, gyűjteményükben valósították meg önmagukat. Amikor aztán létrejön egy kompakt anyag, kialakul egy művészettörténetileg meghatározó jelentőségű műegyüttes, a gyűjtő - még ha nem is tudatosult benne - már a köznek gyűjt, kulturális missziót teljesít. Az a törekvés pedig, hogy egyben tartsa szerzeményeit, biztosítéka neve fennmaradásának. Hogy ez így van, azt meggyőzően bizonyítja a köztulajdonba került Deák-kollekció.



¹ Dévényi Iván: Deák Dénes Gyűjteménye. Műgyűjtő, 1973/3, 16-19.
² Lóska Lajos: A Deák-gyűjtemény. Új Tükör, 1988. október 16., 27.
³ Rácz István: "A gyűjtemény magasabb szinten már műalkotás". Új Művészet, 2002/8, 30-32.
⁴ Ébli Gábor: Ma nincsenek hercegek. Műértő, 2002/10, 2.